Olyan jól érzem magam, hogy szinte lelkiismeret furdalásom van. Abban sem vagyok biztos, hogy illendő ilyen boldognak lenni szakítás után.Tudom, miért van ez, de nem hiszem, hogy ezt közzé kéne tennem. Mindenesetre örülök, hogy újra önmagam vagyok, sőt, talán még inkább, mint azelőtt. Tele vagyok energiával, ambícióval, tervekkel, ötlettel, tanulási kedvvel. Anyukám is megjegyezte, hogy vagy másfél-két éve nem látott ilyennek. Milyen igaz. Akkor kezdődött az egész fiúzós mizéria. Elkapott az örvény, de kellett mindaz, hogy most saját magam mondjam azt, hogy elég. Nincs tovább.

Itt az ideje, hogy a magam kezébe vegyem az életem irányítását. Sok tapasztalatot szereztem, jót is, rosszat is. De mind hozzájárult ahhoz, aki most vagyok, amilyen most vagyok és be kell valljam, meg vagyok elégedve a dolgokkal. Azt viszont sajnálom, hogy a szívügyek miatt elhanyagoltam az iskolát, így nem hoztam ki magamból a maximumot és a lehetőségekből sem ilyen téren. Ráadásul most pótolhatom, ami elmaradt és annyira nem könnyű behozni a lemaradást, de mindent megteszek.

Nagyon motivált vagyok és úgy érzem, határ a csillagos ég. Nincs semmit, amit el ne érhetnék. Ha valamit nagyon akar az ember és minden erejével tesz érte, akkor nincs lehetetlen. Rengeteg történetet hallani, olvashatni olyan emberekről, akik átlépték határaikat, nemtől, származástól, vagyoni helyzettől, mindentől függetlenül.

Sok ember azt hiszi, hogy a lehetőségei be vannak korlátozva. Ez részben igaz is, viszont ha kinyitsz egy ajtót, akkor újabb lehetőségek tárulnak eléd, majd még újabbak és még újabbak. Merj nagyon álmodni, de a célhoz kis lépésekben haladj. Lépcsőfokról lépcsőfokra. Ha túl nagyot akar lépni egyszerre az ember, könnyen megbotolhat és mélyebbre kerülhet, mint ahonnan indult.

Szem előtt tartva ezt szépen lassan építgetem tudásom és életem. Elérek minden célt, amit kitűzök magam elé. A szívügyeket meg nem bolygatom, úgyis eljön minden a maga idejében.