Ezek most nem könnyű napok. Szombaton 10 hónap után végleg szakítottam a barátommal. Csalódott vagyok, mert azt hittem, most tényleg megtaláltam. Kiderült, hogy nem is nyúlhattam volna jobban mellé. Meg kell szoknom ezt a dolgot. Még őrlődök, de elmúlik idővel. Ilyenkor az idő a barátom. De azt hiszem ezzel lezárok egy korszakot. Szépen befejezem a sulit, keresek munkát és addigra már totál túl leszek mindenen és mindenkin. Akkor már meg is engedhetem, hogy rám találjon újra az érzés, addig pedig nem zavar be.

A szakítás sosem jön jókor, de azért jobb lett volna suli után. Itt a záródolgozat és hipp-hopp a vizsgák megint és én most végzek. Össze kell szednem magam. Még szerencse (vagy nem), hogy egy szakításom után kaptam anyukámtól egy könyvet, amit azért írtak, hogy segítsen túl lenni a szakításon és továbblépni. Azt fogom követni.

Közben odafigyelek az étkezésemre, tornázok és szépen lassan visszanyerem önmagam.

Be kell vallanom, igaza volt a többieknek. Egy zuhanó repülőn voltam, de még időben kiugrottam és így nem ránthat magával, bár így is elég kárt tett, amik szerencsére helyre hozhatók. Nem leszek olyan, mint előtte, jobb leszek. Ebből is tanulok és legközelebb még több tapasztalattal már okosabb leszek.

Túl sok volt a rossz. Ebben a 10 hónapban volt rengeteg jó dolog, de annyi rossz is, hogy szinte megrontotta lelkem. Pedig én vagyok az örök optimista, az örök bizakodó, a mindig vidám. Majdnem elhittem, hogy van lehetetlen. Pedig nincs. Majdnem elhittem, hogy az álmaim és az elvárásaim irreálisak, pedig valójában csak neki lettek volna elérhetetlenek és ő nem akart tenni értünk. Én abban hibáztam, hogy naiv voltam és vak, mert annyira szerettem volna szeretni és hogy ő szeressen. 

De nem félek. Tudom, hogy megtalálom azt, akinek nem kell azon gondolkodnia, hogy teljesítse-e, amit szeretnék, hanem már megfelel az elvárásaimnak. Megtalálom azt, aki valóban hozzám való és nem gátol meg a céljaim elérésében, hanem segít megvalósítani azokat. Egyébként is, még csak 20 vagyok. Előttem az élet. Ráadásul minden el van rendezve. Nincs más dolgom, csak tanulni és időben befizetni a számlákat.

Fizetem a lakáskasszát, megszerzem a szakmám, keresek munkát, amíg nem találok, anyumnál dolgozok, aztán megyek tovább. Szorgosan dolgozok és építem a jövőt. Elköltözök és építkezek tovább. Aztán egyszer csak rá talál. 

Ha elengedem a vágyat, hogy megtaláljam, akkor uralni fogom az ezzel kapcsolatos dolgokat. Ha nem kergetem tovább, akkor biztos jönni fog, hiszen mindig ez van. Ha éppen egyáltalán nem várom, akkor biztos, hogy villámcsapásként érkezik. Csak gondolj bele: amikor valamit nagyon keresel, kapkodsz, mindent feltúrsz, megtalálod, amit keresel? Nem. De amikor megállsz és megnyugszol, rögtön rájössz, hol van, rögtön megpillantod!

Egy kicsit sajnálom a volt barátomat, mert lett volna lehetősége velem felkapaszkodni a mélyből, de ő nem élt vele. Most pedig csak azt látom, hogy a kezét elengedve még mélyebbre süllyed. Szomorú, de aki nem fogadja el a segítséget, azon nem lehet segíteni.

Én nyitott vagyok. Jöhetnek embereke, lehetőségek, bármi. Üres a kezem, meg tudom ragadni őket.