El sem hiszem, hogy 20 lettem. Azt hittem, hogy ennyi idős koromra már felnőtt leszek, de cseppet sem érzem magam annak. Attól félek, hogyan sosem leszek olyan, mint amilyen szeretnék, hogy sosem érem el azokat a dolgokat, amiket szeretnék. Nem is tudom, mi van velem mostanában. Egyszer tele vagyok önbizalommal és bizakodva nézek a jövőre, aztán meg teljesen kétségbe esem és utálom magam meg az egész világot és legszívesebben megszűnnék. Valami baj van velem vagy ez normális? Más is van így? 

Na a másik dolog. Amikor kétségeim vannak, hogy minden oké-e velem, akkor olyan jó lenne tudni, hogy igen, mert más is pont úgy van azokkal a dolgokkal, mint én vagy tényleg totál idióta vagyok. Azt sem értem, mit tudok ennyit gondolkodni. Bár elég kár, hogy nincs olyan berendezés, ami segítségével simán felvehetném a gondolataimat és amikor szeretném, visszaolvashatnám vagy visszahallgathatnám. Ha blogot írok vagy videóra veszem, amit mondok vagy már kimondom, akkor gondolkozok rajta és nem abban az állapotban adom át a külvilágnak a gondolataimat, mint amilyen egyszerűen megszülettek.

Ezért gondolkodtam, hogy mivel az áhított technika nem létezik, mégis hogyan fogalmazhatnám meg a gondolataimat úgy, ahogy kipattantak az agyamból. Videózni nem tudok, ami nagyon kár, mivel rengeteget tudok beszélni. Anyum mondta is amikor pszichológusnak készültem, hogy én úgy fogok segíteni az embereken, hogy kibeszélem belőlük minden bajukat. Na már megint elkalandoztam. Ez is szokásom. Na a lényeg, hogy rájöttem, a legkönnyebben úgy írhatom le a gondolataimat átformálás nélkül, ha nem nézem azt, amit írok. A kezeim összekötöm a belső beszélőkémmel és csak pötyögök és pötyögök. Nincs megállás. Például, ha most felnézek a monitorra, akkor igen meglepődök, hogy már mennyit írtam. Meg az is észreveszem, hogy teljesen eltértem az első mondat gondolatától. 

Visszatérve az elejére, imádtam a 20. szülinapomat. Minden szuper volt, de valahogy mégsem olyan mint szerettem volna. Olyan semmilyen volt, szürke. Hárman jöttek el rá (a barátom nem számít, neki alap, hogy itt legyen, meg amúgy is mindig itt van). Nagyon finom tortám volt, mamám csinálta. De én többre vágyom. Talán túl sok időt töltök a neten, túl sok tévét néztem (bár erre már nem hivatkozhatok, mert vagy havonta egyszer ha bekapcsolom). Nem bírom elviselni ezt az unalmat. Az egyetemet sem bírom már. Nem ilyennek képzeltem. Tiszta unalom. Bár, nemsokára vége. Aztán mi lesz velem? Halvány sejtelmem sincs.

Annyira szeretném, ha én is megtalálnám azt a munkát, ami nekem való, mint anyum. Bár őt lassan tönkre teszi a munka, de nem is ez a lényeg. Az a fontos, hogy imádja az anyagokat, a függönyöket, az eladást és csinálhatja is ezt, bár nem teljesen úgy, ahogy szeretné, de azért mégis.

Azt hiszem ahhoz, hogy valóban olyan munkád legyen, mint amilyen szeretnél, akkor vagy nagyon szerencsésnek kell lenned vagy meg kell teremtened magadnak a munkahelyed. 

Oh, Istenem! Lehet, hogy nekem valójában Pesten lenne a helyem. Nyüzsgő élet, programok, blogger társak, kalandok, szép ruhák, bárok és kávézók, igazi élet! Annyira vágyom ezekre. Úgy érzem magam, mint egy üvegbe zárt pillangó. Látom a csodás rétet, a virágokat, a napsütést is érzem kicsit, de be vagyok zárva és nem repülhetek szabadon, csak vergődök egy nyamvadt üvegben.

Volt ez előtt már egy bejegyzésem ezen a blogon, de azt még tegnap kezdtem el, nem fejeztem be, nem volt rá végül időm és elment az ihlet, így hát töröltem. Nem tudtam folytatni azt a gondolatmenetet, már nem volt meg a hangulat. Elég kár. De az igazat megvallva, már arra sem emlékszem, miről írtam. Mindegy is. 

Most, hogy megnézem, eddig mennyit írtam. El sem hiszem. Hiszen nem is vagyok annyira béna. Talán. Persze kicsit össze-vissza vagyok és nem vagyok egy Eszter-Virág, de hát ez van. Ő is kezdte valahol. Ráadásul itt nem is ez a lényeg. Én nem akarok senkire sem hasonlítani, csak végre önmagam szeretnék lenni, teljes valómban, igazán. Hogy mi kell ehhez? Idő és pénz. Idővel lesz pénzem is, tehát az idő mindent megold, csak várnom kell. Addig pedig apránként haladok. 

Nem kell vágtatni a cél felé, mert még elbukom és nem érek oda. Ahogy a mondás tartja: "Lassan járj, tovább érsz!"